Régóta érlelődik bennem a gondolat, hogy négylábú kedvenceinkről írjak. Arról, amikor elválunk véglegesen Tőlük.
De….biztosan véglegesen?
Kedves Barátnőm, Barátnőim, Családtagjaim fájdalma indított arra el és a magamé persze, hogy egy kis vigaszt tudjak adni akkor, amikor mi is VELÜKhalunk – bár nekünk még dolgunk van itt. Fizikálisan itt vagyunk.
Kiválaszt bennünket a cicánk – kutyánk. Ó……megérezzük ám!
Abban a legelső pillanatban kialakul….megszületik egy láthatatlan kötelék. Egy vékony energiaszál, amely olyan, mint egy adó – vevő készülék. Kedvencünk – mert az – ezután már tökéletesen érzi rezdüléseinket, hangulatunkat, egészségi állapotunkat. Mi is érezzük őt.
Tudjuk azt a kezdetektől, hogy gondoskodni fogunk róla. Nem azért, mert kell, hanem azért, mert ez jó! Mert a figyelmünket, szeretetünket ők ezerszeresen akarják viszonozni! Feltételek nélkül!
Elég, ha belenézel a szemébe! Ott a szembogaruk mélyén látható az az izzó szenvedélyes szeretet, amit szavakkal nem lehet kifejezni! Fénylő, őszinte, tiszta, forró, végtelen, feltétel nélküli.
A cicám 17 évesen ment el. Nagyon idős volt. Nagyon beteg. Lefogyott a súlya kevesebb mint egyharmadára. De amíg menni tudott….minden este….kivétel nélkül minden este elémjött Foresttel, amikor hazaértem. Eddig két hozzámrendelt macsom volt és van egy kutyám, akit úgy szeretek, mint a gyerekeimet.
Első cicám belehalt a fájdalomba, amikor elköltöztem otthonról.
Ez a macskám pedig megkínozva, hurkoktól sebes szájjal és szemmel egy téli estén ott gubbasztott a havas udvaron. Ápoltam. Simogattam. Etetgettem. És kaptam egy barátot!
Utolsó nap rámnézett…..iszonyú elgyötört szemecskéje hosszú percekig az arcomon pihent és…….véste be a kis fejecskéjébe a szemem, a hangom, a bőröm illatát.
Együtt szenvedtünk. Imádkoztam. Angyalokhoz, Istenhez. Kértem, hogy aludjon addig is míg meg nem érkezik az orvos az altatókkal.
Azt kértem Tőle, hogy jöjjön elém, legyen velem, amikor eljön az időm és ne hagyjon el…..ha lehet. Kutyámtól is ezt fogom kérni.
Büdi szótfogadott. Első nap nem éreztem semmit, mert a fájdalom lebénított. Nem kaptam levegőt, a lelkem területét mintha éles késsel kaparták volna le. Fájt! Ezt a maró atomjainkba villámló kínt mindenki érezte már, aki nagyon szeretett.
Aznap éjjel félalvó állapotban elémkúszott a kis képe. Hosszú utat tett meg. Kipihente magát. Akkor jelentkezett először. Nem a haldokló elgyötört vergődő állat képében, hanem gyönyörű tiszta bundával. Vakító, villogó zöld szemekkel. Szebb volt, mint valaha!
Azóta sokszor voltunk együtt. Amikor az udvaron játszunk a kutyámmal hányszor kerülöm ki őt, hogy nehogy fellökjük a játék hevében.
Nincs is ott! Vagy….mégis?? Kedvenc pihenőhelyén az orgonáknál hányszor látom őt lustálkodni?!
Amikor jövök haza hallom csicsergő, bájos kis hangját, ahogy köszön.
Mára már teljes biztonsággal tudom, hogy velem maradt….
A szerettek együtt maradnak! Még a halál sem választ el! Hiszen ott a kötelék!….
Ez állapot…nem tetszik, mert bizonyos szempontból nézve valóban el vagyunk választódva, de ha a szívünkből, vagyis inkább a lelkünkből nézzük, akkor nem!
Látjuk Őket a szívünkkel – mint amiről ír a Kisherceg! Halljuk és érezzük a 3. szemünkön keresztül….! Nem veszítjük el egymást! És biztos vagyok abban, hogy ha lehet, akkor visszatérnek hozzánk! Ráismersz majd! Olyan dolgai és csínyei lesznek, mint az előző kutyusodnak, cicódnak! Megismered a hízelgését, rosszalkodását!
Csak nem gondolod, hogy ha van rá szikra esélye, akkor nem fog majd leszületni és megkeresni Téged? Minden bizonnyal!
De addig is……töltsön el örömmel az eltöltött közös idő. Büdim imádta a halat! Ahányszor halat készítünk….Ő az első, aki eszünkbe jut. Mert lazacnál, és halfilénél nem volt pardon. Közelharcot vívtunk mert lopott, kunyizott, asztalra ugrott érte, annyira imádta.
Kedvenced fájdalom – erőszakmentes gyönyörű helyen él most. Gondolj, Te is a szépre! Emlékezz a Vele eltöltött élményekre! Ne feledd…..a Szeretet energiája mindörökké összeköt Benneteket!
(Parfümbűbáj)
Vélemény, hozzászólás?