Hogyan lehet megfogalmazni ezt a mindenen átívelő csodálatos érzést?

Mert képes hegyeket megmozdítani, csatákat megnyerni a legreménytelenebb helyzetekben is.

Az egyik legerősebb emocionális hullámokat generáló energia, amely lerövidíti az alvásidőt mégpedig anélkül, hogy különösebben fáradtak lennénk.

Kegyetlenül tud fájni, szinte belehalunk! Vonz és taszít. Mennyekbe emel aztán szárnyainkat megsebezve visszahullunk a földre. A mennyország után a realista hideg és kegyetlen valóságba.

Mégis….mindannyian vágyunk rá. Akár hangosan érzéseinket vállalva és akarva keresve – kutatva világokon át…. akár csak magunkba zárva félszegen és bizonytalanul, titokban álmodozva.

A Teremtő ajándéka ez! Mindannyian megérdemeljük, mert mindannyian képesek vagyunk szeretni. Nem létezik olyan ember, aki ne tudna szerelmes lenni!

A szerelem lakhelye a szívcsakránk kellős közepén van. Ez az a bársonypuha kis kuckó, ahol érzéseinket őrizzük. Ott van közvetlen közelében a Lélek kis odúja is. Háza messze található az értelemtől, távol a racionalitástól. A szerelmet ezek a dolgok nem érdeklik. Ő önzetlen, naív és sérülékeny.

Betoppan az életedbe, a megfelelő időben. Nem te szabályozod!

Óriási szerencsém van, mert négy alkalommal átélhettem ezt a fantasztikus érzést. Amellett, hogy csodálatosak voltak, mind tanított valamire és hálás lehetek érte egész életem során.

Emlékezz csak arra, amikor még diákként megérintett Ámor nyila!….Mennyire tiszta voltál….milyen ártatlan! Emlékszel az első magnetikus szempillantásra? Amikor foglyul ejtették a tekinteted? Az első lassú táncra, amikor átöleltétek egymást?….Emlékszel a heves szívdobogásodra?….Csodálatos  ha átélhetted! Eszembe jut, hogy mennyire félve fogtuk meg egymás kezét!….Tiszták és önzetlenek voltunk! Két évig a szívcsakra rózsaszín ködében éltünk.

A szerelem nem mindig csak ad! Pontosabban TE! nem ezt érzed. Ad….de csak évek, évtizedek után jössz rá, hogy általa tanultál és többé váltál.

Van úgy, hogy a szerelem egyoldalú. Van, hogy azt hiszed kölcsönösen szeretitek egymást, aztán valamelyikőtök két vasat is tart a tűzben. Éreztél már olyat, hogy a másik súlyos titkot cipel? Volt már sejtelmed, hogy van még valaki kettőtökön kívül? Fájt? Nekem rettenetesen. Összementem súlyban, centikben. Ott maradt az iszonyatos űr, amelyet éreztem. A nappalok szürkék lettek. A napsütést köd burkolta. Fájdalom és fájdalom mindenhol! Évtizedek múlva tudtam meg hogy egy kis jövevény keresztezte utunkat, a harmadik személy már ott hordta a szíve alatt.

És megerősödtem. Nehezen álltam talpra. De egyet elmondhatok….soha nem haragudtam rá. A Sors megtanította, hogy nem minden és mindenki omlik a lábaim elé. Megtanított elfogadóbbá lenni. Nem bántam meg semmit sem. Ma már hálát is érzek az együtt eltöltött hónapokért és köszönetet a tanításért.

Később bombázó nőként szerelmes lettem lányaim apukájába. Mi már nem vagyunk együtt, de van két csodálatos gyermekünk. Karmikus kapcsolat volt a miénk és célja a gyermekáldás. Elmondhatatlanul szeretem a két kislányomat. Szépek, egészségesek, okosak. Szerelemgyerekek! (Az egyik legbüszkébb anyuka vagyok az egész földkerekségen és ha csak rájuk gondolok, máris mosolygok. Isten ajándékai!)

Köszönöm!

Szerelem nélkül teljesen biztos vagyok abban, hogy nem születhettek volna ennyire csodálatossá a gyermekeim!

Te is vártad biztosan, hogy egy kis Lélek leköltözhessen hozzád! Ugye, milyen varázslatos volt?

A legmélyebb kapcsolatom érdekes módon nem tiniként alakult ki, hanem jóval később. A legtöbbet tanultam belőle. A legtöbbet kaptam. Megéltem a Mennyországot.

Átéreztem és láttam a szinte kézzel fogható rózsaszín ködöt, amely körbefont bennünket. Az ölelés életem legperzselőbb, legforróbb ölelése volt, mely semmihez sem hasonlítható. A karokban minden áldott nap meghaltam és újjászülettem főnixként! Hangtalanul beszéltünk, összeforrtunk és eggyé váltunk! Szavak nélkül a szemek, tettek, mozdulatok kommunikáltak. A föld felett lebegtem, megszűnt idő és tér.

Megtanított a teljes önzetlenségre és felelősségre. Megmutatta, hogy mi a tolerancia, elfogadás, odaadás. Megtanított szívből őszintén és mélyen imádkozni. Arra, hogy hálát adjak minden egyes közösen megélt napért és percért, hiszen az élet túlságosan rövid ahhoz, amit a lélekpárok eltölthetnek együtt ebben a szférában. Bár tudom, hogy van folytatás másik világokban is – szemünket mégis elfedi a titkok fátyla.

Átélted már ezt az érzést? A teljes összetartozás semmihez sem hasonlítható EGYségét? Akkor biztosan tudod miről beszélek….

Szerelem!

Szívdobbanások, örömkönnyek, vágyak, szerelmeskedések, sóhajok és fájdalmak operája! Folyamatosan vágyott érzés. Kívánjuk és taszítjuk. A beteljesülésen kívül fájdalmat okoz. Mert, ha elveszítjük a másikat mi is velehalunk. Rosszabb esetben félőrülten éljük le sivárrá és hideggé szürkült napjainkat. Emlékszem arra amikor nagyapám elment és nagymamám hátra maradt. Képtelen volt feldolgozni a halált és olyan agyi trauma érte, amely után már nem tudta az egészséges emberek tettrekész, örömteli életét élni. Tudata beszűkült, mogorva lett. Ítélőképessége addig a napig tartott, amíg szerető férjével együtt lehetett.

Az az érdekes, hogy nem a beteg nagymama él az emlékeimben, hanem a szerelmes! A mindenki által szeretett nagyasszony! Aki még idősen is kéz a kézben járt az urával….aki ott kibicelt az ultipartikon….aki oly édesen évődött….

Több, mint negyven évig voltak házasok és mindvégig becézték egymást! Tisztelet, kölcsönösség, közös célok vitték őket előre és ez jó!

Felvállalom az érzéseket. A szív nem csal. Hajszálpontosan megérzi a nagy Őt. Akkor is, ha az egész világ irreálisnak tartja.

 A szerelem különleges ajándéka a Teremtőnek. Minden esetben ad.

Tanuljuk meg elfogadni, és vele teljesebbé boldogabbá válni….hiszen nem tudhatjuk, hogy eljön – e máskor is az életünkbe.

(Parfümbűbáj)